Thaiföldtől a Kelet-Karib-térségig a CBDC tapasztalata a kormány pazarlása volt. Akkor miért nyomják folyamatosan őket a pénzügyi hatóságok?
A központi banki digitális valutákhoz (CBDC) társuló kockázatok és kudarcok ellenére a globális döntéshozók igyekeznek bevezetni azt.
Csak novemberben a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Bretton Woods-i Bizottság és a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) tisztviselői felhívást tettek közzé a kormányok számára, hogy bátran és elszántan mozdítsák elő a CBDC-ket. De ahelyett, hogy megdupláznának egy rossz ötletet és további erőforrásokat pazarolnának erre a törekvésre, a politikai döntéshozóknak el kellene engedniük ezt az ötletet, és olyan alapvető reformokra kell összpontosítaniuk, amelyek szabadabb pénzügyi rendszert hoznának létre.
A novemberi CBDC-kampány akkor kezdődött, amikor Kristalina Georgieva, az IMF ügyvezető igazgatója azt mondta a döntéshozóknak:
„Ha valami, ... amit fel kell gyorsítanunk [a CBDC fejlesztését]”.
A Bretton Woods-i bizottság elnöke, Bill Dudley szintén felszólította az Egyesült Államokat, hogy ne csak egy CBDC-t dolgozzon ki, hanem a BIS-t is, hogy létre tudjon hozni egy nemzetközi szabványt a CBDC-k számára. A BIS Innovation Hub vezetője, Cecilia Skingsley pedig azt mondta a hallgatóságnak, hogy a CBDC-ket nem szabad figyelmen kívül hagyni, mint „megoldást a probléma keresésében”, mert egyszer hasznosak lehetnek.
Ezek a hívások furcsa időben érkeznek. Amint az Emberi Jogi Alapítvány CBDC Tracker programja jelzi, kilenc ország és a Kelet-Karibi Valutauniót alkotó nyolc sziget indította el a CBDC-ket; 38 országban és Hongkongban van CBDC kísérleti program; és 68 ország és 2 valutaunió kutatja a CBDC-ket. E projektek közül azonban egyik sem bizonyult hasznosnak.
CBDC-tevékenység országonként Forrás: Human Rights Foundation
Például a Bahamákon, Kínában és Jamaicán működő CBDC-k küzdöttek az elfogadásért. Mind a Bank of Jamaica, mind a Central Bank of the Bahamas rendszeresen hirdetett ösztönző programokat, hogy rávegyék az embereket a CBDC-k használatára. Ezek közé tartoznak a CBDC ajándékok, kedvezmények és hűségpontok. Azonban kevés sikerrel jártak. Még azután is, hogy több millió dollárt adtak el Kínában, a People's Bank of China egy korábbi kutatási igazgatója azt mondta: „Az eredmények nem ideálisak [és] a felhasználás alacsony volt, erősen inaktív.”
Egyes kormányoknak azonban még arra sincs pénzük, hogy odaadják az embereknek. Thaiföldön a 10 000 baht (288 dollár) CBDC-n keresztül való elküldése a polgárok számára részben azért késett, mert a kormány nem azonosította, honnan származik az 548 milliárd baht (15,8 milliárd dollár) a segélyek fedezésére. Ami még rosszabb, mások arra figyelmeztettek, hogy a kiosztás nem is legális. A kormányfő csak később jelentette be, hogy állami hitelből finanszírozzák.
Máshol a CBDC tapasztalata sokkal rosszabb. A nigériai CBDC olyannyira küzdött az elfogadásért, hogy a nigériai kormány elkezdte kivonni a készpénzt az utcáról. Heteken belül olyan súlyos készpénzhiányhoz vezetett, hogy tiltakozásokhoz és utcai zavargásokhoz vezetett. A CBDC elfogadása 0,5 százalékról csak 6 százalékra nőtt.
Tehát a CBDC-tapasztalat legjobb esetben is kormányzati pazarlásnak tűnik. A legrosszabb esetben a CBDC bevezetése a kormány ellenőrzését erősíti. És ebben a háttérben nehéz megérteni, hogy az olyan nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Bretton Woods-bizottság és a BIS, miért szólítják fel még mindig a politikai döntéshozókat, hogy támogassák a CBDC-ket.
A gyakorlatban tapasztalt kudarcok és a még fenyegető kockázatok figyelembe vétele után sem az Egyesült Államok kormányának, sem a külföldi kormányoknak nem kellene CBDC-t indítaniuk. Egyszerűen fogalmazva, a költségek meghaladják az előnyöket. Kétségtelen, hogy a központi bankok és más szervezetek idejüket, erőforrásaikat és hírnevüket fektették a CBDC-k fejlesztésébe. Hiba lenne azonban hagyni, hogy ezek a befektetések okot adjanak arra, hogy áldozatul essenek ennek a tévedésnek.
Ezzel együtt, ha a politikai döntéshozók arra törekednek, hogy a pénzügyi rendszert úgy alakítsák át, hogy az mindenki számára előnyös legyen, akkor sokat tehetünk egy szabadabb, hozzáférhetőbb és nyitottabb pénzügyi rendszer létrehozása érdekében.
Valójában nincs hiány szakpolitikai reformötletekből. A pénzügyi magánélet védelmének megerősítésétől a szövetségi szabályozó hatóságok felügyeletének kialakításáig számos más lehetőség kínálkozik manapság a pénzügyi rendszer reformjára.
Tehát a pénzügyi adatvédelem megreformálásához nem kell újra feltalálni az emberek zsebeiben levő pénzt.
Comments